57.rész

Sziasztok! J ♥

Itt az új rész! :D Köszi a komikat az előzőhöz! :D  ♥

Boldog Szülinapot Vevy!!! : ) :D

( Tia szemszög )

Furcsa érzés kerített hatalmába, mikor megláttam egy felém tartó taxit. Automatikusan integetni kezdtem, de valahogy nem éreztem helyesnek… Vissza akartam menni, de az emlékek a gyerekkoromból fogva tartottak. Megállt előttem az autó… Haboztam, most fordult elő először, hogy nem voltam biztos benne, hogy Amerikába kell mennem, hogy itt kell hagynom a szerelmem, mindent…
„Mi van, ha mégis beszélnem kéne vele? Tényleg meg tudnánk oldani?”
Túlságosan bennem égtek Tommi szavai.

( Seb szemszög )

Körülbelül 300 méterre tőlem megpillantottam egy lányt. A szívem hevesebben kezdett verni és bár nem láttam az arcát tudtam, hogy Ő az. Egy taxi ért oda mellé, de nem szállt be. Futni kezdtem. Fogalmam sem volt róla, hogy ha odaérek, mit fogok mondani, mivel győzhetném meg… talán egyszerűen csak megcsókolom, és ha ugyanazt érzi, amit én akkor meggondolja magát…

( Tia szemszög )

Hátráltam két lépést… el akartam szaladni, amikor megcsörrent a telefonom… „Mike” – villogott a kijelzőn.

- Hé, kisasszony! Elvihetem valahova? – kérdezte a sofőr.
- Ja, igen. –nyitottam ki az ajtót. – Köszönöm. –ültem be. – A repülőtérre legyen szíves. – épp rányomtam volna a fogadás gombra, de már süket volt a vonal. Visszahívást kezdeményeztem, közben elindultunk. Kinéztem az ablakon és egy kétségbeesett arc fájdalmas látványával találtam szembe magam. A mobil kiesett a kezemből. Az agyam örökre elraktározta a képet, amint életem szerelme reménytelenül fut a kocsi után…

( Seb szemszög )

Becsukta az ajtót, az autó pedig lassan gurulni kezdett.
„ Ne! Ne, ne nee!!! Ne menj el!!!” – sprinteltem a jármű után. Láttam a szomorúságot a szemében majd, megjelentek az első könnycseppek. „KICSIM” – kiabáltam utána majd a földre rogytam. Nem azért mert fizikálisan elfáradtam, egyszerűen lelkileg nem bírtam tovább. A szívem millió darabra szakadt… Nem érzékeltem a külvilágból semmit. Mikor legközelebb magamhoz tértem a szobámban voltam.
„ Hogy kerültem ide?” – elmélkedtem hangosan.
- Én hoztalak vissza, vagyis a két lábadon jöttél, de nem feleltél semmire, mintha egy földönkívüli lettél volna vagy egy zombi. – válaszolt Tommi.
- Mennyi az idő? – emelkedtem fel az ágyról.
- Nyolc óra múlt pár perccel.
- Elment.
- Igen, tudom. Elolvasod a levelét?
- Ühüm.
- Ott van az asztalon. –bökött az említett bútor felé.
- Kösz. Kimennél?
- Ja, persze. Szólok Chrisnek, hogy felébredtél. – bólintottam, ő meg távozott.

Remegő kézzel nyitottam ki újra a borítékot.

„Miért csinálod ezt velem?” – töröltem le az arcomról az elérzékenyülés nyomait.

( Tia szemszög )

Augusztus 8.

Két napja vagyok NewYorkban, de eddig nem sokat láttam ebből a lélegzetelállító városból. Maya és Hayley szinte mindig velem vannak, ha mégse az csak azért van, hogy Michaellel kettesben lehessünk. Negyvennyolc órája, hogy egy pillanatra se hagytak egyedül, folyton próbálják elterelni a gondolataimat, de minden este Sebastianra gondolva alszom el…

- Kész vagy? –lépett mögém Mike.
- Azt hiszem. –mosolyogtam rá a tükörből. Egy kosármeccsre megyünk Baltimore-ba és utána nála alszom. Mikor beértünk a csarnokba a kamera rögtön megtalált minket, Mike természetesen kezelte a helyzetet nekem viszont egy kicsit furcsa volt.
- Nem tudom is tudom, mikor voltam utoljára kosármeccsen. –mondtam izgatottan. - Talán még a gimiben. –ültünk be a nekünk kijelölt helyre.
- Na, akkor épp itt volt az ideje. Elmondjam a szabályokat? –csipkelődött velem.
- Kacc-kacc.
- Jól van, na. –emelte fel védekezően a kezét. – Szeretnél kosárra dobni?
- Mi? Hol? Mikor?
- Most. –vigyorgott magabiztosan.
- Be akarsz vinni a pályára?
- De be ám. – rángatott fel a székből.
- Mike, ne csináld!
- Miért ne?
- Mert nem szeretem direktbe égetni magam.
Arra lettünk figyelmesek, hogy az egész stadion azt skandálja, hogy: CSÓKÓT! CSÓKOT! CSÓKOT! Rátekintettem a kivetítőre és ismét minket mutattak. Mike nevetni kezdett én pedig hihetetlen zavarba éreztem magam.
- Csak, ha szeretnéd. – olvastam le a szájáról, mert már nem hallottam semmit. Belenéztem a szemébe és bólintással jeleztem, hogy megadom magam…
Az egyik kezét a derekamra a másikat a lapockámra tette és magához húzott. Átkaroltam a nyakát és pár pillanat múlva az ajkait az ajkaimon éreztem majd a nyelve utat tört magának és talán a kelleténél szenvedélyesebb csókot váltottunk… Legalábbis a közönség reakciójából ítélve. Mikor elváltunk egymástól, sikítozás és vastaps töltötte be a csarnokot.