56.rész

Hello! :)

Ma van az év utolsó napja… hát nem mondom, hogy ezért valami szuper részt írtam, de azért remélem nem fogtok felakasztani. :D Ezer csók mindenkinek, köszönöm a komikat, a jövő évben is maradjon meg eme jó szokásotok ( mindenki vegye bele a fogadalmába, hogy Tia blogjára komit írok :D) Szóval előre is B.U.É.K!!!!! :D

Nem mertem megfordulni, megkövülten álltam és vártam, hogy történjen valami.
- Tia? –hallottam meg egy ismerős férfihangot.
- Meglepetés? –fordultam meg kétségbeesve.
- Azt hittem már soha nem látlak. – zárt a karjaiba majd elő húzta a zsebéből a mobilját. – Várj, mindjárt szólok Sebnek. – kezdett boldogan pötyögni a kis készüléken majd a füléhez emelte. – Ki fog ugrani a bőréből, ha meglát. – odaléptem és kivettem a kezéből. – Mi az? –nézett rám értetlenül.
- Tommi, én búcsúzni jöttem.
- Búcsúzni? – húzta össze a szemöldökét.
- Igen. Csak egy levelet akartam itt hagyni. – rezegni kezdett a kezemben lévő telefon, félve pillantottam a kijelzőre, ami Seb nevét mutatta.
- Tia kérlek, ne csináld ezt. Te nem látod mennyire ki van bukva.
- Én nem látom, én érzem… valószínűleg ugyanazt, amit ő. –néztem rá könnyes szemekkel.
- De akkor miért csináljátok ezt?
- Mert mindenkinek így lesz a legjobb.
-  Kinek?
- A gyereknek, az anyának…
- És ti? Ti ketten? Veletek mi lesz?
- Az nem számít.
- Nem gondolhatod komolyan. Legalább ülj le vele és beszéljétek át a lehetőségeket.
- Lehetőségeket? Senki nem veszi észre, hogy itt nincs választás, hogy ez nem kívánság műsor?
- Bele fog őrülni.
- Nem fog. Erős, és te mellette leszel.
- Én kevés vagyok, neki te kellesz. Nem akar enni, nekem kell belétukmálnom mindent. Alig alszik, nincs kedve semmihez a vezetésen kívül, mert ott legalább kikapcsol.
- Idővel jobb lesz. Tommi, hidd el nekem se könnyű. Szerinted én örömömben sírom véresre a szemem, szerinted poénból fogytam vagy öt kilót? Mert elárulom, hogy nem.
- És akkor jobb lesz, ha legközelebb a kórházba kell őt látnod?
- Mire célzol?
- Vagy ha a következő hír, amit hallasz róla, hogy balesetet szenvedett?
- Mi?
- Csak az, hogy abba nem gondolsz bele, hogy mi van, ha mondjuk egy futam közbe gondol rád, ha akkor jutsz eszébe mikor a legjobban kéne koncentrálnia, de nem kell egy versenyig se várni. Mi van, ha csak a kialvatlanság miatt történik vele valami az utakon?
- Tommi… - sírtam el magam.
- Beszélj vele. –rivallt rám.
- Ha beszélek vele, ha meglátom az arcát… nem fogom tudni azt mondani még egyszer, hogy ég veled. - visszaadtam a mobilját. Jobb lesz, ha én most megyek. –kerültem ki és az ajtóhoz léptem. – Nagyon vigyázz rá. –töröltem le a könnyeimet az arcomról. – Ígérd meg, hogy nem hagyod hülyeséget csinálni.
- De Tius…
- Csak ígérd meg!
- Tudod, hogy nem hagynám. –bólintottam, majd búcsúzóul megöletem. –Nagyon szeretem őt. –suttogtam a fülébe aztán sietősen távoztam. A liftben írtam egy sms-t Mikenak.
„ Végeztem, leintek egy taxit és megyek a reptérre.”
„ Itt várlak drága. Hívj, ha ideértél.” –jött a válasz pár másodperc múlva.
A földszinten kiszálltam, nem foglalkoztam a körülöttem lévő emberekkel. Leadtam a kulcsot a portán és kiléptem az utcára. Fellélegeztem, mikor megéreztem a napfényt a bőrömön. Reméltem, hogy nem kell sokat várnom, míg erre jön egy taxi, de mivel 2-3perc ácsorgás után se láttam autót a láthatáron lassan ballagni kezdtem…

( Seb szemszög )

- Mi a francért nem vetted fel azt a rohadt telefont? –léptem be a szobámba, ahová Tommit küldtem egy tiszta pólóért. – Hívsz, aztán kinyomsz… - háborogtam.
- Seb, van itt neked valami. –adott a kezembe egy borítékot. Nem volt az elejére írva semmi, unottan bontottam ki, de mikor megláttam a nevem elakadt a lélegzetem. –Tia… - felnéztem Tommira, aki csak helyeslően bólintott. – De, hogy?
- Itt volt. –motyogta halkan.
- Itt? Mikor?
- Hát… - vakarta meg a fejét.
- Tommi, ugye nem azt akarod mondani, hogy miatta nem vetted fel a telefont? Hogy nemrég járt itt…
- De. –hajtotta le a fejét.
- Itt volt az én szobámba és te hagytad elmenni? Eszednél vagy ember?
- Sajnálom.
- Basszus… Mikor ment el?
- Három perce, kb. –futni kezdtem. Rohantam hátha még utolérem valahol, persze az a nyomorék lift nem akart jönni én pedig nem bírtam tovább várni, időpocsékolásnak éreztem ezért a lépcsőhöz iramodtam. Szedtem a lábaimat amilyen gyorsan csak tudtam… mire a földszintre értem már úgy éreztem kiköpöm a tüdőm. Az utcára kiérve kétségbeesetten kezdtem keresni a lányt, aki a boldogságot jelentette…


( Tommi szemszög )

„ Azt hiszem most szúrtam el a barátom életét. Nem csodálkoznék, ha ezek után többé nem állna velem szóba. Hogy lehettem ekkora barom? Csak annyit kellett volna tennem, hogy bezárom az ajtót, míg Sebastian fel nem ér, de Tiával se tehettem volna ezt… nem kényszeríthetem semmire, még ha tudom is, hogy a barátom szempontjából ez lenne a legjobb. Istenem, miért kell a nőknek ilyen bonyolultnak lenniük? Boldogok voltak együtt, szerették egymást… szeretik egymást és azért, hogy mártírkodhassanak feláldoznak mindent… vagy egyszerűen túl gyávák és megfutamodnak az akadályok elől, ahelyett, hogy legyőznék őket. Á, azt hiszem, soha nem fogom megérteni a női logikát. „

55.rész

Heyhó! :)

Nos, kíváncsi voltam mit fogtok szólni egy olyan részhez, mint az előző és nem csalódtam :D Mindenki azt várja, hogy Seb és Tia újra összejöjjenek, ezért mondhatni mindenki örült ennek a folytatásnak… de mivel tudjuk, hogy az élet nem mindig fenékig tejfel ráadásul én előszeretettel terrorizálom a szereplőket itt a történet tényleges folytatása :)
Az előző rész eleje(látni fogjátok meddig) az én művem, viszont a vége Vevy kezének munkája :) Ezúton is köszönöm neki, hogy szétröhöghettem az agyam :D


 -  Tia, minden rendben?
- Persze. –sétáltam ki a fürdőből már pizsiben, fogkefével a számban. – Na, már hiányzol neki?
- Mi? –visszamentem a mosdóba és kiöblítettem a számat illetve a fogkefémet.
- Azt kérdeztem, már hiányzol neki?
- Ja, aha… bulizni mennek és azért hívott, hogy menjünk velük.
- Nyugodtan itt hagyhatsz…
- Nem fogok elmenni! – ült le az ágyra, majd maga elé húzott. Épp megszólaltam volna, mikor folytatta. – Csak ha te küldesz el. –simogatta meg az arcom, a hüvelykujja kis ideig az ajkamon pihent majd az arcát egyre közelebb éreztem magamhoz, lehunytam a szemem, de mielőtt egy csókban forrtunk össze felsóhajtottam…
- Álmos vagyok. – nyomtam egy puszit a homlokára és bemásztam a takaró alá. –Te nem jössz?
- Lezuhanyozok. –állt fel komótosan.
- Oké, siess.
Negyed óra múlva már be is bújt mellém. Félve karolt át hátulról ezért szembe fordultam vele, hogy tudja, még nem alszom. Hajamat elsöpörte a vállamról és cirógatni kezdte a nyakam, az arcom, a karom…
- Köszönöm, hogy itt vagy. Tudom, hogy most nehéz lehet elviselni, hogy hisztis vagyok, problémás és bonyolult… szóval csak köszönöm.
- Ha azt mondom, magam miatt vagyok itt, akkor befejezed a köszönetnyilvánítási rohamot? Már kezd olyan érzésem lenni, mintha valami díjátadásra gyakorolnál. –mosolyodott el.
- Akkor is…
- Ki ne mond!
- Miért, mi lesz, ha mégis?
- Addig csikizlek míg le nem esel az ágyról.
- Ne legyél már ilyen gonosz! –néztem rá nagy szemekkel.
- Ne legyél már ennyire szép. –muszáj volt felnevetnem.  - ennyire tökéletes. –hajolt felém.
- Nem vagyok tökéletes. –csuklott el a hangom, ahogy ajkait megéreztem a sajátomon, amint egy óvatos csókot ad. Csak akkor éreztem meg, hogy a testem mennyire kívánja is őt.
- Számomra az vagy. –suttogta a fülembe, mikor visszafeküdt mögém.
- Majd meglátjuk reggel mit mondasz… - bújtam a mellkasához.
- Miért?
- Kócosan és álmosan igazán szép látvány vagyok. –mondtam ironikusan.
- Majd én eldöntöm. –puszilta meg a vállam. – Jó éjt!
- Neked is.
A csendben a gondolataim rögtön Sebre vándoroltak, így léptem be az álmok országába, ahol édes álomkép várt. Egy tengerparton voltam a kis gyémántszeművel, talán Törökországban lehettünk… egyik pillanatban a vízben játszottunk a másikban már a homokban fekve csókolóztunk, de ez csak egy vágyálom, amitől szörnyen nehéz volt elválni, de az a rohadt óra csak nem akart csöndben maradni.
- Mike kapcsold ki!- még mindig csörög. – Kapcsold már ki!!!!- bökdöstem meg. –Naaa kapcsooold kiiii!!!! – húztam a takarót a fejemre. –Kösz. –kiabáltam ki, mikor a készülék elhallgatott.
- Jó reggelt szépség! –bújt Michael is a takaróm alá.
- Vagy jobbat. –mosolyogtam fanyarul, majd letúrtam a takarót magunkról.
- Megint éhes vagy?
- Ne kezd! –emeltem meg egy kispárnát.
- Jó, de én éhes vagyok.
- Tegnap ügyesen feltaláltad magad, szerintem most is menni fog. –ültem fel. –Este nem jöttek át Cataék. –morfondíroztam hangosan.
- Mikor én megjöttem, akkor voltak itt ők is, de te ugye akkor épp sétáltál. –simogatta a hátam.
- Nem foglaltam repjegyet. – húztam el a szám.
- Nyugi biztos lesz 2 db a Londoni járatra.
- Remélem. –döntöttem a fejem a jobb vállára. – Te össze vagy már pakolva?- emeltem a tekintetem rá.
- Én fél óra alatt elkészülök. - túrt bele a hajamba majd megcsókolt.
- Mike. - hajtottam le a fejem, mikor elváltunk.
- Mond. - emelte meg a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Mike, ez nekem
- Gyors?!
- Egy kicsit... várjunk még ezzel.
- Rendben, ahogy te szeretnéd. - miért kell neki ennyire jónak lennie? Csak még inkább ráébredek, hogy én mennyire kevés vagyok hozzá...

                                        ~OoO~

„Megkérjük Tisztelt utasainkat, hogy ülőhelyeiket foglalják el és kapcsolják be biztonsági öveiket, mert a gép hamarosan megkezdi a leszállást. Köszönjük.”
- Jól vagy?
- Azt hiszem, csak hányingerem van, de ez mostanában mindennapos.
- Ha rosszabbul érzed maga, szólj! – bólintottam és ismét figyelni kezdtem az egyre közeledő talajt.
Mikor kiértünk a repülőtérről, fogtunk egy taxit és útba vettük a lakásom. Mivel már késő délután volt megbeszéltük, hogy itt töltünk egy éjszakát, holnap bemegyek a gyárba és utána irány New York.
Reggel nem tudtam sokáig aludni, készítettem reggelit Mikenak és a csajoknak, bár tudtam, hogy Jessica és Melody nem fog reggelizni. Este már elbúcsúztam a lányoktól, megvolt a nagy sírás-rívás, de tudom, hogy így lesz a legjobb. Nem akartam, hogy úgy induljon a napunk, ahogy tegnap befejeződött ezért próbáltam felvenni egy álarcot, hogy legalább a lányok nyugodt szívvel engedjenek el. Megtudtam, hogy Seb tegnap bent volt a gyárba, ezért retteghettem, hogy esetleg összefutunk.

-  Milyen idő van Baltimore-ban? – keresgéltem a táskáimba valami kényelmes ruhát.
- Meleg, kb. olyan, mint itt.
- Ez jó lesz? – dobtam Mike ölébe egy farmer sortot egy fehér felsővel.
- Nekem mindenben tetszel-mosolyodott el, és mögém lépett. Gyorsan megfordultam és arrébb tessékeltem.
 –Ne tarts fel, így sosem készülök el! - megadóan felemelte a kezeit, és visszahuppant a fotelba.
Egy óra múlva el is indultunk. Hatalmas görccsel a gyomromba gördültünk a gyár elé, hányingerem volt és úgy éreztem mindjárt összeesek.
- Nem nézel ki valami jól. –jegyezte meg Mike mikor kisegített a taxiból.
- Na, csak kibújt a szög a zsákjából.
- Tudod, hogy nem úgy értettem…
- Tudom. – mosolyogtam rá halványan.
- Biztos ne kísérjelek be?
- Ezt egyedül kell elintéznem, te addig vedd át a repülőjegyeket, hívlak, ha végeztem.
- Okés. – adott egy puszit a fejem búbjára majd visszaült a kocsiba.
Rettegve léptem be a helyre, ami egykor szinte az otthonom volt.
- Szia Alice. –köszöntem kedvesen a recepciósnak.
- Ááá Tia, te itt? –rohant ki a pult mögül, hogy megölelhessen. – Már olyan rég láttalak…
- Hát igen és most se maradok túl sokáig. Vannak most Christiannál? Tudja, hogy jövök, sms-t is írtam, mikor elindultam, de jobb, ha felszólsz neki.
- Tudtommal nincs bent nála senki. – már a füléhez emelte a telefont és várt. – Szia. Tia megérkezett. Rendben. Szia. – beszélt a készülékbe.
- Mehetek?
- Igen. Örülök, hogy láttalak.
- Én is. –áthajoltam az asztalon, hogy adjak neki két puszit, aztán a lifthez siettem.
Nem folyamodtam senkivel komolyabb társalgásba, mindenki végezte a maga kis dolgát, így nagyon idő se lett volna rá, na meg persze mivel szünet van az F1-ben jóval kevesebb ember van bent, mint amúgy. Chris irodájához érve kopogtam. Néhány másodperc múlva nyílt az ajtó.
- Hello, báránykám. – üdvözölt két puszival.
- Báránykám?
- Hát, itthon vagy. Haza tértél. –terelgetett beljebb.
- Jah, hogy úgy. Értem.
- Hogy vagy?
- Szerinted? –túrtam bele a hajamba, majd leemeltem a napszemüveget a szememről.
- Látom nem vagy a toppon, mintha fogytál is volna. –mért végig.
- Jól látod. – ültem le egy fotelbe, ő pedig az előttem lévő asztalnak támaszkodott. –És te?
- ÉN megvagyok, köszönöm, ellenben Seb…
- Chris ne fájdítsd a szívem.
- Nincs esély?
- Nincs. –sóhajtottam fel.
- Hát… biztos el akarsz menni a csapattól?
- Mindenkinek az lesz a legjobb.
- Akkor itt vannak a papírok. –tolt elém egy mappát.
- Köszönöm. –kinyitottam és rögtön elkezdtem aláírni őket. Nem akartam várni, nem akartam, hogy legyen időm meggondolni magam. – Így ni. – csuktam be a dossziét, mikor az utolsó papírt is aláfirkantottam.
- Szóval ennyi volt?
- Ennyi. –álltam fel. – Köszönök mindent. –öleltem szorosan magamhoz.
- Én is. Hiányozni fogsz nekünk és ne tűnj el teljesen. –könnyek szöktek a szemembe, mert tudtam most látom őt utoljára. Megismerkedésünk óta különös kapcsolatom volt Christiannal, őszinte, bensőséges, mintha a családom egy tagja lett volna. Sok mindent köszönhettem neki és ezt soha nem felejtem el.
- Vigyázz magadra. –néztem a szemébe.
- Te is, és ha bármiben tudok segíteni, hívj, de úgyis tudod, hogy hol találsz.
- Rendben. Köszi. –sétáltunk az ajtóhoz. – Chris
- Igen.
- Seb bent van a gyárban?
- Igen. Edz, illetve szimulátorozik.
- Értem. –léptem ki a folyosóra.
- Beszélsz vele?
- Akkor nem tudnék elmenni. De valamit szeretnék odaadni neki. –halásztam ki a levelet a táskámból.
- Adjak egy kulcsot a szobájához.
- Megköszönném.
- Pillanat, felhozattatom valakivel a portáról.


Pár perc múlva már Sebi ágyánál álltam. Felemeltem egy pólóját, amit nemrég vethetett le, mert még érződött az illata rajta. „Szeretlek” –suttogtam. Elővettem a borítékot és alig, hogy elhelyeztem a párnájánál, hallottam, hogy nyílik az ajtó.

Vicc :D (Vevytől)

Sziasztok!

Vicces kedvem van, ezért ma kaptok frisst, de nem akármilyet :D

-  Tia, minden rendben?
- Persze. –sétáltam ki a fürdőből már pizsiben, fogkefével a számban. – Na, már hiányzol neki?
- Mi? –visszamentem a mosdóba és kiöblítettem a számat illetve a fogkefémet.
- Azt kérdeztem, már hiányzol neki?
- Ja, aha… bulizni mennek és azért hívott, hogy menjünk velük.
- Nyugodtan itt hagyhatsz…
- Nem fogok elmenni! – ült le az ágyra, majd maga elé húzott. Épp megszólaltam volna, mikor folytatta. – Csak ha te küldesz el. –simogatta meg az arcom, a hüvelykujja kis ideig az ajkamon pihent majd az arcát egyre közelebb éreztem magamhoz, lehunytam a szemem, de mielőtt egy csókban forrtunk össze felsóhajtottam…
- Álmos vagyok. – nyomtam egy puszit a homlokára és bemásztam a takaró alá. –Te nem jössz?
- Lezuhanyozok. –állt fel komótosan.
- Oké, siess.
Negyed óra múlva már be is bújt mellém. Félve karolt át hátulról ezért szembe fordultam vele, hogy tudja, még nem alszom. Hajamat elsöpörte a vállamról és cirógatni kezdte a nyakam, az arcom, a karom…
- Köszönöm, hogy itt vagy. Tudom, hogy most nehéz lehet elviselni, hogy hisztis vagyok, problémás és bonyolult… szóval csak köszönöm.
- Ha azt mondom, magam miatt vagyok itt, akkor befejezed a köszönetnyilvánítási rohamot? Már kezd olyan érzésem lenni, mintha valami díjátadásra gyakorolnál. –mosolyodott el.
- Akkor is…
- Ki ne mond!
- Miért, mi lesz, ha mégis?
- Addig csikizlek míg le nem esel az ágyról.
- Ne legyél már ilyen gonosz! –néztem rá nagy szemekkel.
- Ne legyél már ennyire szép. –muszáj volt felnevetnem.  - ennyire tökéletes. –hajolt felém.
- Nem vagyok tökéletes. –csuklott el a hangom, ahogy ajkait megéreztem a sajátomon, amint egy óvatos csókot ad. Csak akkor éreztem meg, hogy a testem mennyire kívánja is őt.
- Számomra az vagy. –suttogta a fülembe, mikor visszafeküdt mögém.
- Majd meglátjuk reggel mit mondasz… - bújtam a mellkasához.
- Miért?
- Kócosan és álmosan igazán szép látvány vagyok. –mondtam ironikusan.
- Majd én eldöntöm. –puszilta meg a vállam. – Jó éjt!
- Neked is.
A csendben a gondolataim rögtön Sebre vándoroltak, így léptem be az álmok országába, ahol édes álomkép várt. Egy tengerparton voltam a kis gyémántszeművel, talán Törökországban lehettünk… egyik pillanatban a vízben játszottunk a másikban már a homokban fekve csókolóztunk, de ez csak egy vágyálom, amitől szörnyen nehéz volt elválni, de az a rohadt óra csak nem akart csöndben maradni.
- Mike kapcsold ki!- még mindig csörög. – Kapcsold már ki!!!!- bökdöstem meg. –Naaa kapcsooold kiiii!!!! – húztam a takarót a fejemre. –Kösz. –kiabáltam ki, mikor a készülék elhallgatott.
- Jó reggelt szépség! –bújt Michael is a takaróm alá.
- Vagy jobbat. –mosolyogtam fanyarul, majd letúrtam a takarót magunkról.
- Megint éhes vagy?
- Ne kezd! –emeltem meg egy kispárnát.
- Jó, de én éhes vagyok.
- Tegnap ügyesen feltaláltad magad, szerintem most is menni fog. –ültem fel. –Este nem jöttek át Cataék. –morfondíroztam hangosan.
- Mikor én megjöttem, akkor voltak itt ők is, de te ugye akkor épp sétáltál. –simogatta a hátam.
- Nem foglaltam repjegyet. – húztam el a szám.
- Nyugi biztos lesz 2 db a Londoni járatra.
- Remélem. –döntöttem a fejem a jobb vállára. – Te össze vagy már pakolva?- emeltem a tekintetem rá.
- Én fél óra alatt elkészülök. - túrt bele a hajamba majd megcsókolt.
- Mike. - hajtottam le a fejem, mikor elváltunk.
- Mond. - emelte meg a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Mike, ez nekem
- Gyors?!
- Egy kicsit... várjunk még ezzel.
- Rendben, ahogy te szeretnéd. - miért kell neki ennyire jónak lennie? Csak még inkább ráébredek, hogy én mennyire kevés vagyok hozzá...

                                         ~OoO~

„Megkérjük Tisztelt utasainkat, hogy ülőhelyeiket foglalják el és kapcsolják be biztonsági öveiket, mert a gép hamarosan megkezdi a leszállást. Köszönjük.”
- Jól vagy?
- Azt hiszem, csak hányingerem van, de ez mostanában mindennapos.
- Ha rosszabbul érzed maga, szólj! – bólintottam és ismét figyelni kezdtem az egyre közeledő talajt.
Mikor kiértünk a repülőtérről, fogtunk egy taxit és útba vettük a lakásom. Mivel már késő délután volt megbeszéltük, hogy itt töltünk egy éjszakát, holnap bemegyek a gyárba és utána irány New York.
Reggel nem tudtam sokáig aludni, készítettem reggelit Mikenak és a csajoknak, bár tudtam, hogy Jessica és Melody nem fog reggelizni. Este már elbúcsúztam a lányoktól, megvolt a nagy sírás-rívás, de tudom, hogy így lesz a legjobb. Nem akartam, hogy úgy induljon a napunk, ahogy tegnap befejeződött ezért próbáltam felvenni egy álarcot, hogy legalább a lányok nyugodt szívvel engedjenek el. Megtudtam, hogy Seb tegnap bent volt a gyárba, ezért retteghettem, hogy esetleg összefutunk.

-  Milyen idő van Baltimore-ban? – keresgéltem a táskáimba valami kényelmes ruhát.
- Meleg, kb. olyan, mint itt.
- Ez jó lesz? – dobtam Mike ölébe egy farmer sortot egy fehér felsővel.
- Nekem mindenben tetszel-mosolyodott el, és mögém lépett. Gyorsan megfordultam és arrébb tessékeltem.
 –Ne tarts fel, így sosem készülök el! - megadóan felemelte a kezeit, és visszahuppant a fotelba. Nem bírom tovább magamban tartani, ez így nem mehet tovább, beszélnem kell vele, döntöttem el. Sosem lesz jó alkalom, és nem húzhatom sokáig az időt. - Mondanom kell valamit - kezdtem bele, persze nem mertem a szemébe nézni.
- Hallgatlak – nézett rám komolyan. – érezte, hogy nem vicc következik.
- Ez a dolog kettőnk között…- csendben várta a folytatást. – na jó.. nem tudom szebben kifejezni magam, tisztában vagy vele, hogy a szívem végérvényesen Seb - é, vagyis rád jutott a szamár szerepe, de nem tehetem ezt veled, úgyhogy .. –elsírtam magam. És ő még ezek után is megértő volt..Ó, hogy gyűlölöm! Ez így nehezebb lesz, mint gondoltam. De muszáj megtennem. – Ennyi volt. Ennyi jutott nekünk - hüppögtem.  Csendben felállt, odalépett hozzám, és átölelt.
 – Sírj nyugodtan. - két kézzel kezdtem püfölni a mellkasát, és rákiabáltam:
- Ne  tedd ezt velem, inkább küldj el a fenébe, de ne legyél kedves ezek után is!! Én csak Őt szeretem, Téged pedig kihasználtalak, hogy ne haljak bele a fájdalomba! Értsd már meg!!
–Nyugodj meg- mondta csendesen, és szorosabban tartott, várta, hogy kitomboljam magam. Amikor végre csillapodni kezdtem, elengedett, és annyit mondott: - Ez az utolsó szavad? Mindig, minden körülmények között??                                                                                        - Igen – nyögtem ki alig hallhatóan. Két másodperc múlva az ajtó csapódását hallottam, és éreztem a megkönnyebbülést összetört szívemben. „Legalább nem kell tovább becsapnom az egész világot” – gondoltam, és összekuporodva sírtam tovább. Ahogy csökkent bennem a feszültség, ráébredtem , hogy végre döntöttem! „Te jó ég, Sebi a gyárban van!! Azonnal oda kell mennem, és beszélnem kell vele!!” A következő pillanatban már a fürdőszoba felé rohantam, és azon tépelődtem, hogy a nyugtató tusolás után mit is vegyek magamra. Egy óra múlva már taxiban ültem, és idegesen vártam, hogy odaérjek Szívszerelmem megnyugtató, mindig-boldogságot adó közelébe. Megérkeztünk. Megkövülten néztem a gyár bejáratát. Sebi és Mike. Sebi és Mike együtt. Sebi és Mike együtt álltak ott, és a következő pillanatban egy dörrenés, és mindkettő összeesett. A szívem megfagyott. A lábam nem mozdult. Az agyam sem működött, az összes reakcióm egy apró, hangtalan sikoltás volt. A taxis kipattant a kocsiból és odarohant a két férfihoz, közben vadul hadonászott és kiabált nekem, de az egészből semmit nem fogtam fel. Seb megmozdult. ÉL!! Ebben a pillanatban felengedett bennem a sokk, és a következő másodpercben már ott térdeltem mellette, az ölemben tartva a fejét, és öleltem, csókoltam, ahol értem, a könnyeim végeláthatatlanul patakzottak az arcomon. Elmosolyodott és azt mondta:
- Tudtam, hogy nem vagy egy egyszerű eset, de hogy cowboyt kellett játszanom érted.. Szeretlek – tette hozzá, és magára húzott. Olyan forrón csókolt, mintha én lennék az éltető levegő. Pár perc múlva fuldokolva toltam arrébb, és óvatosan Mike felé fordultam.. Még mindig nem mozdult. A taxis közben kihívta a mentőket, akik mostanra érkeztek meg, és már tették is a hordágyra a mindig erős, ám most erőtlenül ernyedt férfitestet. Elfogott a pánik.
- Úristen, ez miattam van!! Seb is feküdhetne most ott!- felugrottam és odaszaladtam hozzá. Semmi… Egy darab hús.. A mentős csüggedten nézett rám, és azt mondta, mindent megtesznek, de.. – újra elfogott a sírás. Seb már mögém ért, és szorosan ölelt magához.
– Csssss… Nem a Te hibád. Ennek így kellett történnie.

54.rész

Sziasztok! ♥

Nos, ma fél éves az oldal! J Nagyon büszke vagyok rá  J
Ez, az 54. rész és eddig 360 komment íródott J Köszönöm nektek ezt a fél évet!  Tudom, vannak olyanok, akik már a kezdetek óta olvassak a történetem és remélem, egyre többen leszünk J
Egy szomorú hír: 56évesen elhunyt Matti Räikkönen ( Kimi apukája )…. Nyugodjon békében! L

♥♥♥Kellemes Karácsonyi Ünnepeket mindenkinek!!! ♥♥♥

Zokogtam, jobbnak láttam beállni a zuhany alá… Egy idő után valamivel nyugodtabb lettem.  Kikászálódtam a kabinból, belebújtam egy köntösbe, leültem a tükör elé és fésülni kezdtem a hajam. Iszonyú honvágy kerített hatalmába és éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam. Villámgyorsan felöltöztem egy táskába beledobáltam a pénztárcám, a levelet meg a telefonom és meg sem álltam az első standig, ahol egy doboz cigarettát vettem. Egy kisebb sétát tettem a szálloda mellett lévő parkban majd újra a hotelben találtam magam. Kinyitottam a szoba ajtaját, meglepődtem mikor Mike sétált elém.
- Hát te? –dobtam le a táskám a földre. –Hogy jutottál be?
- Kulccsal. –adta az egyszerű választ és magához ölelt. – Vizes a hajad és cigi szagod van, merre jártál?
- Sétáltam egyet. –bújtam ki a karjaiból.
- És merre?
- Egy parkban. De te most komolyan számon akarsz kérni? –vágtam csípőre a kezem.
- Nem, dehogy.
- Akkor jó. – bevetődtem az ágyba, majd magamra húztam a takaróm.
-  Baj van? –ült le mellém.
- Nincs.
- Éhes vagy?
- Nem.
- Van kedved csinálni valamit? Lemehetnénk úszni vagy szaunázni, de mivel késő van dvdzhetünk is.
- Nincs kedvem.
- Szeretnéd, ha most inkább elmennék? – kelt fel az ágyról.
- Ne! – kaptam utána.
- Biztos?
- Igen.
- Maradok. –mosolygott rám kedvesen, majd visszabújt mellém. – Gondolkoztál?
- Min?- egy lesújtó pillantást vetett rám. – Jah, hogy az utazáson… Igen, gondolkoztam.
- És elárulod nekem is, hogy mire jutottál? –kérdezte pár perc csend után.
- Jah persze. –újabb pár perc hallgatással „örvendeztettem meg”.
- Tia! – nézett rám vádlón.
- Szerinted?
- Fogalmam sincs. Reménykedem, hogy velem jössz, velünk –javította ki magát gyorsan. – de az, hogy én mit szeretnék, az gondolom nem számít, úgyhogy örülnék, ha megosztanád a terveidet velem is.
- Én nem tudok most elutazni veletek.
- Értem… - mondta letörten. – Akkor ez az utolsó közös esténk?!
- Igen, legalábbis itt Rómában…
- Mi? Nem értem.
- Pedig az előbb még olyan okos voltál.
- Ne gúnyolódj, a női logikával nem tudok versenyezni.
- Helyes.
- Hallgatlak! –sürgetett meg egy kicsit.
- Nem tudok veletek menni, mert nekem még vissza kell mennem a felmondásom miatt Angliába.
- De…de utána ugye jössz Amerikába?
- Hát, ha még mindig úgy gondolod, hogy nem leszek a terhedre…
- Az egyik legédesebb teher leszel. – zárt a karjaiba szorosan, majd a puszit lehelt az arcomra. – Mit szólnál, ha elkísérnélek, és utána együtt repülnénk haza…
- Örülnék neki.
- Akkor ezt megbeszéltük. –vont a mellkasára.
- Tegnap este felhívtam a nővérem. – szólaltam meg nem kevés idő után újra.
- És?
- Kiakadt…
- Aggódik érted.
- Tudom. Hiányzik... –sóhajtottam nagyot. – és ma vettem egy doboz cigarettát. – nem néztem fel rá, választ se vártam, csak jó volt elmondani valakinek. – Ne kérdezd, hogy miért, jól esett és kész.
- Rendben. –kezdte el cirógatni a hátam. - Tudok segíteni valamivel, hogy jobban legyél?
- A-a. De azért köszönöm. Az is nagy segítség, hogy itt vagy, hogy nem hagysz magamra, pedig tudom, hogy ezer más jobb dolgod is lenne, mint egy csúnya, hisztis…
- Cssss… Nekem minden perc kincs, amit veled tölthetek, úgyhogy nem kell engem sajnálni.
- Itt alszol? –emelkedtem fel, hogy a szemébe nézhessek.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Te nem?
- Én sok mindent szeretnék, de nem erőltetek semmit.
- Én vetettem fel nem te, jah és közben nem tartott senki fegyvert a fejemhez.
- Még jó.
- Ha nem hát nem, ez csak alvás, nem a kezedet kértem meg.
- Nem mondtam nemet.
- De igent sem.
- Igen.
- Mi igen?
- Igen, szeretnék ma itt aludni.
- Akkor meg nem értem mi értelme volt eddig ezen vitázni… - hajtottam vissza a buksim az ideiglenes „párnámra”.
- Te vitáztál saját magaddal. –nevettet fel.
- Persze.
- Nagyon morcos vagy. Mikor ettél utoljára?
- Jajj veled ettem délben, le lehet már szállni az evés témáról.
- Kincsem, az tegnap volt. – háborodott fel. – Te már –ránézett az órájára. – harminchárom órája nem ettél semmit.
- De ettem.
- Mit?
- Valamit… - adtam a legkézenfekvőbb választ.
- Na akkor „valamit” –hangsúlyozta ki a szót. – most is magadba viszel.
- Nem kell, érez6ném, ha éhes lennék.
- Én érzem, hogy éhes vagy. – a kis telefonhoz nyúlt és vacsorát rendelt, amit én végig morogtam.

- Boldog vagy? –emeltem fel az üres tányért.
- Egyelőre. –húzta ki magát büszkén, majd telefoncsörgésre lettünk figyelmesek. – Bocs, Ryan az. Két perc. –azzal az erkélyre sietett én meg a mosdóba. Épp csak beértem, már jött is ki belőlem minden.
„ Na ezért kell nekem kényszerből enni” – mérgelődtem magamban.

53.rész

Sziasztok!

Sok szemszöget belevittem ebbe a részbe, remélem sikerült átadnom az érzelmeket!

 (Seb szemszög)

  Svájcban vagyok, egyedül, a négy fal között és úgy érzem, hamarosan megőrülök Körülöttem, minden Tiára emlékeztet, a virágok, a képek a falakon, a ruhái, minden, amit a házon alakított, hogy az otthonosabb legyen… Ha hazamegyek Heppenheimbe el kell döntenünk, mi legyen a kis csöppséggel, de még nem állok készen erre. Nem akarom ezt a gyereket, de képtelen vagyok azt mondani, hogy vetesse el…
Mel hiába győzködött napokig én nem mozdulok itthonról hátha Tius visszajön. Nem bírom nélküle feldolgozni ezt az egészet, de ő nem hajlandó szóba állni velem. Aggódom is érte, nem válaszol az smsekre amiket küldtem, senki nem tud róla semmit vagy csak nekem nem mondják. Fogalmam sincs, merre lehet… Otthon biztos nincs és Angliába sem, talán a barátnőinél van, és csak időre van szüksége, vagy… nem akarok belegondolni, de… Mi van, ha mégis elment Rómába és az a kopoltyús barom most épp győzködi, hogy menjen vele Amerikába?! Ha elmegy vele, végképp nem lesz esélyünk. Nincs rosszabb annál, mint amikor az ember rövid időre elnyeri, amire a leghőbben áhítozik, majd azonnal megfosztják tőle... Miért most? Miért éppen őt? Miért pont velem történik mindez?

(Michael szemszög)

Nem hazudok, ha azt mondom, az év legszebb napjai vannak mögöttem. VB címeket nyertem és a lány, akihez vonzódom, itt van mellettem. Tudom, hogy ő most nehéz időszakon megy keresztül, de majd elfelejti a kis németet… legalábbis én azon leszek, hogy elfelejtessem vele. Remélem velem tart Amerikába, mert akkor már nem kell attól félnem, hogy beállít a kölyök és mindent elront. Sajnálom, hogy csak így lehetünk együtt, de én boldog vagyok és idővel ő is az lesz.
- Mikor mész át hozzá? –kérdezte Ryan (Lochte, olimpia bajnok amerikai úszó).
- Lassan indulnom kell. –ültem fel az ágyon. – Szerinted, hogy dönt?
- Nem hiszem, hogy vissza akarna menni oda, ahol minden arra a csávóra emlékezteti, szóval jók az esélyeid. –veregetett hátba. – Viszont anyukád nem igazán szívleli őt.
- Majd megbékél vele. –vontam vállat. – Neked szimpatikus?
- Kedves, szép, intelligens lány és valószínűleg nevetni is tud, csak most eléggé padlón van… - vigyorgott rám. - Mákod van haver, engeded, hogy sírjon a válladon, közben az újad köré csavarhatod.
- Te hülye vagy Ryan. –álltam fel nevetve.
- Most mér? –nézett rám ártatlanul.
- Jól van, én inkább lépek. Este jövök.
- Reménykedj, hogy mégse itt alszol. –nevetett fel.

(Catalina szemszög)

Megijedtem mikor Tia 26-án beállított hozzánk. Soha nem láttam még olyannak, mint akkor. A mindig mosolygós arc, nem mosolygott… megtört volt, fáradt, kétségbeesett, mintha nem is az ő arca lett volna. Nem tudtam, hogy segíthetnék neki, ráadásul egy napba telt, mire egyáltalán kiszedtem belőle, hogy mi bántja. Mikor elmondta, már megértettem… Napokig nem mertem előtte semmit mondani, nehogy még jobban kiboruljon. Nem evett semmit, és az óta se eszik valami sokat. Rosszullétei vannak, ami csöppet sem tetszik. Mióta itt vagyunk Rómába egy hangyányit javult a helyzet, de csak órákra. Mosolyt az arcára csalni szinte lehetetlen… Talán, ha elmegy Amerikába az segíteni fog neki, de lehet ezzel követi el a legnagyobb hibát. Megesketett, hogy nem keresem fel Sebet soha… se Regit addig, amíg el nem utazott. Gergő azt mondja, ne üssem bele az orrom, Tia erős lány, de én látom mennyire összetörték a szívét és valószínűleg Sebastian is így érez. Elfelejteni nem fogják egymást a kérdés az, hogy tudnak e majd úgy szeretni mást, mint ahogy egymást…

(Tia szemszög)

- Csak az ebéd jött meg, amit neked rendeltem. –kiabált vissza az ajtóból Cata.
- Nem vagyok éhes. –szóltam vissza, de már egy srác az asztalra helyezett egy tálcát és távozott. –Köszönöm. – suttogtam a magányos szobának.

Kisétáltam az erkélyre és néztem a lemenő naptól narancssárga fénybe borult várost. Kavarogtak bennem az érzések. Beszélni akartam Sebbel, hallani akartam a hangját, látni akartam a mosolyát, de tudtam, hogy nem szabad. El kell őt engednem és tovább kell lépnem, de ha az olyan egyszerű lenne… Minden erőmet összeszedve, úgy döntöttem írok egy búcsúlevelet. Az asztalnál ültem már legalább 15 perce, de még mindig nem írtam semmit a lapra. Nem akartam lezárni, nem akartam elfogadni, hogy ő már csak a múltam rész lehet.

Sebastian!

Kislány koromban rengeteget álmodoztam arról, hogy amikor rám talál a nagy Ő milyen is lesz… Amikor megpillantottalak, nem hogy beszélni, de még levegőt venni is nehéz volt. Összeszorult a torkom, a mellkasom, a gyomrom, de ahogy a szemembe néztél megszűnt a szorongás, a görcs. Ismeretlen voltál nekem, de mégis olyan érzésem volt, mintha régóta ismernélek. Könnyű volt megnyílnom előtted. Már az első este, amikor nálam aludtál tudtam, hogy valami egészen különleges, amit irántad érzek és ez egy kicsit meg is rémisztett. Eleinte nem tudtam, mi ez az érzés, de mikor először megcsókoltál a puzzle összes darabja a helyére került. Szerelmes lettem. Te vagy az első, akit így szerettem és tudom, hogy többé ilyet senki iránt nem érezhetek.
Emlékszel, egyszer azt mondtam neked, most minden túl tökéletes, úgyhogy biztos valami rossz fog történni…Hát ez vagyok én, a sorsomon még te sem tudsz változtatni.
Meg kell értened, hogy miért döntöttem így, ígérd meg, hogy mindig a kisbabád mellett leszel, és soha nem hagyod őt el. Tudom, hogy nagyszerű apuka leszel.
Kérlek, ne hagyd el magad! Nyerd meg a VB-t! Légy boldog, mert megérdemled.
Ha eszedbe jutok, úgy gondolj majd rám, mint életed egy szép időszakára. Ne haragudj rám, hogy magadra hagytalak. Remélem tudod, hogy körülötted rengeteg ember van akire számíthatsz. Nagyon vigyázz magadra és a családodra! Ne hanyagold el őket…
Szeretném, ha nem próbálnál megkeresni, ha tovább lépnél és elfogadnád, hogy MI már csak a múlt vagyunk. Most már te és én vagyunk, külön utakat kell járnunk.
Az email címem megszüntetem, a telefonom kikapcsoltatom, ez az utolsó levél, amit tőlem kapsz.
Soha nem foglak elfelejteni! Mindig szeretni foglak és a szívem egy rész mindig a tiéd lesz!

Ég veled!

Tia

52.rész

Sziasztok!

Bocsánat, hogy egy hete nem jelentkeztem, de borzasztó sűrű heteket élek és az elkövetkezendő 2 hetem is hasonló lesz, remélem utána már egy kis nyugalom következik… Ráadásul most beteg is vagyok L Na mind1, majdcsak lesz valahogy… Jó olvasást, dobjatok fel néhány komival! J

Mikor bekapcsoltam a kis készülék 53 sms-t 67 hívást és 11 hangposta üzenetet jelzett. Legalább 10 percig csak azon tanakodtam, hogy megnyissam-e az üzeneteket, hogy lássam ki írt. Végül úgy döntöttem megnézem a feladókat, maximum nem olvasom el őket. Természetesen a legtöbb sms Sebtől jött, de írt a nővérem, az unokahugom, Mel, Tommi, Mike, Katlyn és még Kenny is.  Megnyitottam az utolsó beérkező smsem amit Sebi küldött.
„ Kicsim kérlek, válaszolj az smseimre, legalább 80-at küldtem már. Hol vagy? Féltelek! Kérlek, áruld el, hogy hol keresselek. Beszélnünk kell, együtt végig tudjuk majd csinálni. Kérlek. Amint elolvasod, hívj! Szeretlek, mindennél jobban! „
Ismét zokogni kezdtem. Megcsörrent a telefonom, félve pillantottam a kijelzőre, de mikor Mike neve villant fel megnyugodtam.
- Szia. –hüppögtem bele a telefonba.
- Te sírsz? –kérdezte kétségbeesetten.
- Nem.
- Nem a francokat nem. Hol vagy most?
- A hotelbe.
- Odamegyek.
- Ne, nem kell! Nehogy miattam késs el a versenyről.
 - Drágám, ma nem indulok semmilyen számba. Pihenő napom van. Szóval, egy órán belül ott vagyok. Melyik szobába is vagy?
-  114es.
- Vigyek valamit?
- Nem kell.
- Jó. Sietek. Szia.
- Szia. –köszöntem el erőtlenül.
Nem voltam képes tovább nézni az üziket, így kikászálódtam a kádból, felöltöztem és próbáltam elviselhető fejet varázsolni magamnak.
Kopogtattak. Épp csak becsuktam mögötte az ajtómat Mike rögtön a karjaiba zárt én pedig automatikusan bőgni kezdtem.
- Css… Nincs semmi baj.  –úgy kapaszkodtam belé, ahogy a fuldokló markolja meg a viharban felborult hajó utolsó darabjait. Eldőlt velem az ágyon és hagyta, hogy a mellkasához bújva sírjak. Jó darabig nem szólt semmit, csak a hátam cirógatta.
- Jobban vagy? –kérdezte, mikor csillapodott a könnyeim áradata. Felnéztem rá és mintha olvasott volna a szememben. – Bocs, hülye kérdés volt.
- Azért köszönöm.  –töröltem meg az arcom. –Bocs. –ültem fel.
- Miért kérsz bocsánatot?
- Hát, teljesen eláztattam a pólód. –mutattam az említett ruhadarabra, amit ő egy pillanat alatt lekapott magáról. Meglepődtem, amit ő is észrevehetett.
- Ugye nem baj?  –megráztam a fejem.
- Add ide, kiterítem.
- Ettél ma már? –jött utánam, ahogy megfordultam belé ütköztem. Mezítláb voltam és a válláig sem értem, még törékenyebbnek éreztem magam, mint addig, de mégis biztonságban. Örültem, hogy itt van velem, talán senki mást nem tudtam volna elviselni hosszabb távon magam mellett. Félve néztem fel a szemébe és csak akkor vettem észre, hogy hasonlóan néz rám, mint Seb.  Újabb könnycseppek törtek utat maguknak, a gondolattól, hogy én soha többé senkire nem fogok így nézni. Vonzódtam Mikehoz a kezdettől fogva, de csak úgy, mint a régi fiúimhoz még Vetti előttről. –  Jaj-jajj-jajj-jajj.  Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Áruld el, mivel tudnálak kicsit felvidítani? Egy fagyi? Csoki?
- Nem kérek semmit… - erőltettem magamra egy mosolyt. Közvetlenül elém lépett, felemelte a fejem, az ajkaival felitatta a könnyemet. Mélyen a szemembe nézett… érzékeltem, hogy az ajkai az enyémhez érnek, mikor csörögni kezdett a mobilom. Mindketten lassan fordultunk a mellettünk lévő asztal fel, amin a készülék hevert. Amint megláttam a képet, a szeretett férfiről a földre rogytam.
- Kikapcsolom. –kapott a telefon után Mike, majd pár másodperc múlva el is hallgatott.

- Mégis szeretnék kérni valamit. –mondtam egy jó húsz perc elteltével.
- Mond.
- Tudnál nekem agy új SIM kártyát szerezni?
- Persze. –mosolygott kedvesen.
- Köszönöm.
- Gyere, menjünk el valahova ebédelni. –húzott fel a kanapéról.
- Ne haragudj, de egy falat se menne le a torkomon. Mi lenne, ha inkább itt maradnánk, rendelnénk neked valami és elmesélnéd, hány aranyat gyűjtöttél már be a napokba…
- Ha te ezt szeretnéd… - adott egy puszit a homlokomra és még mielőtt bármi más történhetett volna a szállodai telefonhoz siettem.

                                                 ~OoO ~

Augusztus harmadika volt, holnap Mike és a csapat visszautaznak Amerikába, én pedig vagy haza megyek vagy választom az új életet, egy új országban, új kihívásokkal, de a régi álmokkal és barátokkal.

-  Nos, hogy döntöttél? –tette fel a kérdését egy kis izgatottsággal Catalina.
- Utazom és újra az álmaimért fogok küzdeni. –mondtam határozottan.
- Helyes. –ölelt meg.
- Nem hívod fel Mikeot?
- Nem, azt beszéltük meg, hogy majd ő jelentkezik.
- Örülök, hogy így döntöttél, de azt hiszem, nem én leszek a legboldogabb…
- Hát, valószínűleg Maya és Hayley örömtáncot járnak majd.
- Lehet, de én Michaelre gondoltam. –mosolygott sejtelmesen.
- Ne mosolyogj így. –dobtam fejbe egy párnával.
- Jó, csak örülök, hogy az elmúlt két napod már nem csak a sírásból állt.
- Ezt neked köszönhetem és…
- Mikenak. –fejezte be a mondatom.
- Igen. –kopogtattak.
- Majd én kinyitom, úgyis menni akartam. Meglepem Gergőt valamivel. –vigyorgott rám majd az ajtóhoz ballagott. Valahogy nem akartam tudni a részleteket, hogy pontosan mire is gondol. Cata és az ő spanyol vére, ami teljesen megszédítette az én magyar barátom…