52.rész

Sziasztok!

Bocsánat, hogy egy hete nem jelentkeztem, de borzasztó sűrű heteket élek és az elkövetkezendő 2 hetem is hasonló lesz, remélem utána már egy kis nyugalom következik… Ráadásul most beteg is vagyok L Na mind1, majdcsak lesz valahogy… Jó olvasást, dobjatok fel néhány komival! J

Mikor bekapcsoltam a kis készülék 53 sms-t 67 hívást és 11 hangposta üzenetet jelzett. Legalább 10 percig csak azon tanakodtam, hogy megnyissam-e az üzeneteket, hogy lássam ki írt. Végül úgy döntöttem megnézem a feladókat, maximum nem olvasom el őket. Természetesen a legtöbb sms Sebtől jött, de írt a nővérem, az unokahugom, Mel, Tommi, Mike, Katlyn és még Kenny is.  Megnyitottam az utolsó beérkező smsem amit Sebi küldött.
„ Kicsim kérlek, válaszolj az smseimre, legalább 80-at küldtem már. Hol vagy? Féltelek! Kérlek, áruld el, hogy hol keresselek. Beszélnünk kell, együtt végig tudjuk majd csinálni. Kérlek. Amint elolvasod, hívj! Szeretlek, mindennél jobban! „
Ismét zokogni kezdtem. Megcsörrent a telefonom, félve pillantottam a kijelzőre, de mikor Mike neve villant fel megnyugodtam.
- Szia. –hüppögtem bele a telefonba.
- Te sírsz? –kérdezte kétségbeesetten.
- Nem.
- Nem a francokat nem. Hol vagy most?
- A hotelbe.
- Odamegyek.
- Ne, nem kell! Nehogy miattam késs el a versenyről.
 - Drágám, ma nem indulok semmilyen számba. Pihenő napom van. Szóval, egy órán belül ott vagyok. Melyik szobába is vagy?
-  114es.
- Vigyek valamit?
- Nem kell.
- Jó. Sietek. Szia.
- Szia. –köszöntem el erőtlenül.
Nem voltam képes tovább nézni az üziket, így kikászálódtam a kádból, felöltöztem és próbáltam elviselhető fejet varázsolni magamnak.
Kopogtattak. Épp csak becsuktam mögötte az ajtómat Mike rögtön a karjaiba zárt én pedig automatikusan bőgni kezdtem.
- Css… Nincs semmi baj.  –úgy kapaszkodtam belé, ahogy a fuldokló markolja meg a viharban felborult hajó utolsó darabjait. Eldőlt velem az ágyon és hagyta, hogy a mellkasához bújva sírjak. Jó darabig nem szólt semmit, csak a hátam cirógatta.
- Jobban vagy? –kérdezte, mikor csillapodott a könnyeim áradata. Felnéztem rá és mintha olvasott volna a szememben. – Bocs, hülye kérdés volt.
- Azért köszönöm.  –töröltem meg az arcom. –Bocs. –ültem fel.
- Miért kérsz bocsánatot?
- Hát, teljesen eláztattam a pólód. –mutattam az említett ruhadarabra, amit ő egy pillanat alatt lekapott magáról. Meglepődtem, amit ő is észrevehetett.
- Ugye nem baj?  –megráztam a fejem.
- Add ide, kiterítem.
- Ettél ma már? –jött utánam, ahogy megfordultam belé ütköztem. Mezítláb voltam és a válláig sem értem, még törékenyebbnek éreztem magam, mint addig, de mégis biztonságban. Örültem, hogy itt van velem, talán senki mást nem tudtam volna elviselni hosszabb távon magam mellett. Félve néztem fel a szemébe és csak akkor vettem észre, hogy hasonlóan néz rám, mint Seb.  Újabb könnycseppek törtek utat maguknak, a gondolattól, hogy én soha többé senkire nem fogok így nézni. Vonzódtam Mikehoz a kezdettől fogva, de csak úgy, mint a régi fiúimhoz még Vetti előttről. –  Jaj-jajj-jajj-jajj.  Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Áruld el, mivel tudnálak kicsit felvidítani? Egy fagyi? Csoki?
- Nem kérek semmit… - erőltettem magamra egy mosolyt. Közvetlenül elém lépett, felemelte a fejem, az ajkaival felitatta a könnyemet. Mélyen a szemembe nézett… érzékeltem, hogy az ajkai az enyémhez érnek, mikor csörögni kezdett a mobilom. Mindketten lassan fordultunk a mellettünk lévő asztal fel, amin a készülék hevert. Amint megláttam a képet, a szeretett férfiről a földre rogytam.
- Kikapcsolom. –kapott a telefon után Mike, majd pár másodperc múlva el is hallgatott.

- Mégis szeretnék kérni valamit. –mondtam egy jó húsz perc elteltével.
- Mond.
- Tudnál nekem agy új SIM kártyát szerezni?
- Persze. –mosolygott kedvesen.
- Köszönöm.
- Gyere, menjünk el valahova ebédelni. –húzott fel a kanapéról.
- Ne haragudj, de egy falat se menne le a torkomon. Mi lenne, ha inkább itt maradnánk, rendelnénk neked valami és elmesélnéd, hány aranyat gyűjtöttél már be a napokba…
- Ha te ezt szeretnéd… - adott egy puszit a homlokomra és még mielőtt bármi más történhetett volna a szállodai telefonhoz siettem.

                                                 ~OoO ~

Augusztus harmadika volt, holnap Mike és a csapat visszautaznak Amerikába, én pedig vagy haza megyek vagy választom az új életet, egy új országban, új kihívásokkal, de a régi álmokkal és barátokkal.

-  Nos, hogy döntöttél? –tette fel a kérdését egy kis izgatottsággal Catalina.
- Utazom és újra az álmaimért fogok küzdeni. –mondtam határozottan.
- Helyes. –ölelt meg.
- Nem hívod fel Mikeot?
- Nem, azt beszéltük meg, hogy majd ő jelentkezik.
- Örülök, hogy így döntöttél, de azt hiszem, nem én leszek a legboldogabb…
- Hát, valószínűleg Maya és Hayley örömtáncot járnak majd.
- Lehet, de én Michaelre gondoltam. –mosolygott sejtelmesen.
- Ne mosolyogj így. –dobtam fejbe egy párnával.
- Jó, csak örülök, hogy az elmúlt két napod már nem csak a sírásból állt.
- Ezt neked köszönhetem és…
- Mikenak. –fejezte be a mondatom.
- Igen. –kopogtattak.
- Majd én kinyitom, úgyis menni akartam. Meglepem Gergőt valamivel. –vigyorgott rám majd az ajtóhoz ballagott. Valahogy nem akartam tudni a részleteket, hogy pontosan mire is gondol. Cata és az ő spanyol vére, ami teljesen megszédítette az én magyar barátom…