24.rész

Hali!
Húú hát inkább nem mondok semmit...remélem tetszeni fog és leírjátok az ŐSZINTE véleményetek!:)
Puszii


Újabb és újabb számok következtek és kezdtem álmosodni. Fáradtnak éreztem magam és borzasztóan fájt a mellkasom. Bűntudatom volt,mert ha nem ugrálok Andrew karjaiban a győzelem után vagy ha akkor mindent elmondok Sebnek,talán nem történik meg...Ismét sírni kezdtem.
Egyszer csak besüppedt mellettem az ágy és egy ismerős illatot éreztem meg. Egy illatot, ami a boldogságot jelentette. Majd karokat éreztem körülöttem és egy erős ölelést. Nem tudtam eldönteni,hogy ez a valóság vagy már álmodom. Kivettem a fülhallgatót a fülemből és vártam.Összeszedtem minden bátorságom, behunytam a szemem és megfordultam az ölelésben. Néhány másodperc múlva kinyitottam és az én Gyémántszemű Hercegem nézett rám. Bűntudat,önvád,félelem és talán megnyugvás váltakozott a szemében. Jaime már nem volt a szobában, egyedül voltunk, csak ő és én. A mellkasához bújtam és újra hangos zokogásba kezdtem.
- Csss. Ne sírj!-símogatta körkörös mozdulatokkal nyugtatás képp a hátam.- Kérlek ne sírj!-mélyeket lélegeztem a levegőből, amit teljesen átjárt az illata.
- Kérlek ne haragudj rám! Én tényleg nem csináltam semmit.- néztem fel a kék szemeibe.
- Kicsim ne csinál nekem még nagyobb bűntudatot, így is cefetül érzem magam. Sajnálom,hogy egy barom voltam és nem hallgattalak meg. És kérlek ne haragudj,hogy olyan csúnyán beszéltem veled. Hidd el én nem gondoltam komolyan,amit mondtam.-egy könycsepp jelent meg a szemében,ami nem sokkal később legördült az arcán. Nem akartam őt sírni látni, nem akartam,hogy miattam sírjon.Még közelebb bújtam és egy puszit nyomtam a nyakára.-Annyira megijesztettél.-sóhajtott fel pár perc után.-Azt hittem...szóval..még kimondani is szörnyű.
-Mit hittél?-simítottam meg az arcát. Már nem sírtam,mintha azzal,hogy itt fekszik mellettem megkaptam volna a morfiumom.
-Azt,hogy tényleg nekimentél valaminek és, hogy...Szóval nem tudtam milyen állapotba vagy csak,hogy kórházba szállítottak.-adott egy puszit a homlokomra.
-Jajj szegénykém! Én nem akartam neked bűntudatot csinálni, csak rávágtam az autó ajtaját az ujjamra mikor veszekedtünk és Jaime pedig bevitt a kórházba. De,hogy őszinte legyek...megfodult a fejembe,hogy talán úgy minden könyebb lenne. Még szerencse,hogy nem az a típus vagyok, aki mindig a könyebb utat választja.
-Nem tudod mekkora kő esett le a szivemről.
Meg akartam csókolni, érezni akartam az ajkait,de nem voltam biztos benne,hogy ő is ezt akarja.Felemeltem a fejem,hogy a szemébe nézhessek és a testem megbolondult. A szivem olyan rendszertelenül kezdett el verni, amennyire csak lehetett, alig kaptam levegőt...csak pislogni tudtam,vagy talán még azt is elfelejtettem egy pillanat töredékéig. Aztán nyeltem egyett meg vettem egy mély levegőt és egy csókot kezdeményeztem. Lágy volt és puhatolózó, csak néhány másodpercig tarthatott. Mikor elváltunk,mintha egy alkoholistátol vették volna el az alkoholt úgy vágytam minden érintésére,hogy szinte fájt. Szerencsére nem tartott sokáig,mert vágyat láttam a szemeiben és onnantól nem volt megállás. Maga alá fordított, nagyon vigyázott a kezemre és inkább a fejem fölé nyomta majd csókolni kezdett. Egy évre elég érzelem volt azokban a csókokban. Csak néhány pillanatra szakadtunk el egymástól, és olyankor is csak őt tanulmányoztam.
-Azért levegőt ne felejts el venni.-nevetett fel.Mintha a legédesebb angyal nevetett volna. Azt hiszem,teljesen belészerettem,soha senkitől nem függtem érzelmileg ennyire és ez megrémisztett.-Mi a baj?-gördült le mellém.
-Semmi.-mosolyogtam rá.-Mostmár semmi.-feküdtem most én rá és újabb csókokat váltottunk. Minden csókot másnak éreztem és egyre boldogabb voltam. Mint egy elem amit feltettek az elemtöltőre. Már jó ideje szeretgethettük egymást,mikor nyílt az ajtó még hallottam néhány lépést aztán síri csend. Bárcsak maradt volna még egy kicsit ez az érzés...