67.rész

Heyhóóó! :D

Végre hétvége! :D Szóval nagyon örültem, hogy aktivizáltátok magatokat és írtatok nekem komikat! Köszönöm szépen!!! :D ♥ Örülök, hogy legtöbbetek tetszését elnyerte az előző rész, és remélem senkit nem zavart, hogy ugrottam egy kicsit a történetben. Próbálok még egy rész hozni majd a napokban. Szép hétvégét mindenkinek! :) Ja, igen… Kubica jobban van és én rendkívül boldog vagyok ezért. Vetti szombat, vasárnap tesztel. :D Na, nem rizsázok többet itt a friss.

- Én emlékszem rád! –mosolyogtam a férfire, akinek szintén hatalmas vigyor volt az arcán. – Láttalak augusztus közepén egy kórházban. Baltimore-ban.
- Oh. Értem. –mondta kisé csalódottan, majd kisegített a vízből. – Sebastian Vettel vagyok. – nyújtott kezet.
- Az én nevem Cyntia Scheimia.
- Örülök, hogy belém botlottál.
- Hát, igen… mégegyszer elnézést.
- Elnézem, ha eszel velem egy fagyit.
- Kedves tőled, de nem szeretnélek még jobban feltartani.
- Ugyan már. Ne utasíts vissza… összetörik a szívem. – tett a kezét a mellkasára, amitől én halkan felkuncogtam.
- De, ilyen vizesen? Fürdőruhában? – néztem rá fancsali arccal, mire ő hangos nevetésbe tört ki.
- Nem muszáj most rögtön. Eltolhatjuk egy kicsit, ha neked úgy jó.
- Rendben, akkor öltözzünk át és találkozzunk itt 10-kor.
- Oké. –egyezett bele.

Elindultunk a szobáinkhoz és kiderült, hogy épp egymás mellett van.

Megszárítkoztam, Maya gyorsan átvasalta a hajam, magamra kaptam egy lenge ruhát és néhány percet még a sminkeléssel is vacakoltam. Tudtam, hogy csak egy egyszerű fagyizásról van szó, mégis fontosnak éreztem. Volt valami, a srácban, ami vonzott. Valami titok, amit úgy éreztem meg kell tudnom.

Kiléptem az ajtómon és meglepődtem, mikor a bejárattal szemben a falnak támaszkodva megpillantottam Sebastiant.
- Késtem?
- Nem, én lettem kész előbb.
- Akkor megnyugodtam. – a lifthez sétáltunk.
- Egyébként vacsoráztál már?
- Még nem…
- Én sem. Mi lenne, ha a fagyi előtt ennénk valami érdemlegeset is?!
- Annyira nem vagyok éhes. – húztam el a szám. –De szívesen veled tartok. – beszálltunk a liftbe és egy kisfiú fordult felénk. Nagy szemekkel bámulta Sebastiant majd kotorászni kezdett a táskájában.
- Aláírnád? Te vagy a kedvencem. –tolt egy Forma1-es újságot a vacsorapartnerem elé.
- Persze. Természetesen. –firkált valami krikszkrakszot a címlapra.
- Akkor ezért voltál olyan ismerős. –böktem oldalba.
- Ismerős voltam?
- Igen. Gondolom a munkám miatt már találkoztam a neveddel csak nem sikerült archoz kötni.
- Miért? Mit dolgozol? –leértünk az étterembe és egy sarokban lévő asztalhoz invitáltak.
- Riporter vagyok. – foglaltam el a helyem.
- És szereted a Forma1-et? –kérdezte, mikor már a pincérek „békén hagytak”.
- Én minden sportot szeretek.
- Milyen diplomatikus válasz. –somolygott az orra alatt.
- Jó, akkor majdnem mindegyiket.
- Ki a kedvenced?
- A Forma1-be? –bólintott. – Nincs kedvencem.
- Ugyan már. Mindenkinek van.
- Nekem még ha lenne, akkor se mondhatnám el.
- Szóval van. –kortyolt az italába.
- Nincs. Komolyan. Lehet, hogy régen volt, de az elmúlt másfél évre nem igazán emlékszem.
- Miért nem? – vágta fel az időközben megérkezett ételt.
- Balesetem volt. Azért voltam kórházban… Na, és te? Mesélj magadról. Ígérem egyik lap címlapján se fog visszaköszönni, amit most mondasz. Kivéve, ha azt szeretnéd. –tereltem el a témát.
- Mit meséljek?
- Mondjuk, hogy miért vagy épp Abu Dhabi-ban?
- Itt van az évadzáró futam, holnap van a verseny.
- Ohh. Akkor sok sikert.
- Köszönöm. Néztél már végig élőben futamot.
- Gyerekként volt szerencsém.
- És… tetszett?
- Amire emlékszem belőle, az csupa pozitív élmény.
- Lenne kedved holnap kijönni a pályára?
- Ezt most komolyan kérdezed?
- Halálosan.
- Ezer örömmel. –lelkesültem az ötletért.
- Akkor szerzek neked belépőt és reggel átviszem.
- Szuper… vagyis mégse. –szontyolodtam el.
- Miért?
- Egy barátnőmmel érkeztem ide, és nem hinném, hogy őt érdekelné.
- Tudod mit? Megadom a számom. Te beszélsz a barátnőddel, és ha úgy döntötök, hogy jöttök, akkor felhívsz.
- De biztos nem gond?
- Nem. –csóválta meg mosolyogva a fejét. – Add ide a telefonod és beírom a számom.
- Tessék. – kotorásztam elő a táskámból a kis készüléket majd a kezébe nyomtam. Feloldotta a zárat és az arca, minta egy csöppet elkomorult volna.
- Így ni. – adta vissza. Ránéztem a kijelzőre, amin Mikekal közös képünk díszelgett s eszembe jutott, hogy még mindig nem hívtam fel.
- Kérdezhetek valamit?
- Ühüm.
- Ne vedd tolakodásnak, de érdekelne miért voltál a kórházba? Annyira belém égett a tekinteted, hogy még néhány nap múlva is eszembe jutottál.
- Valóban? És szerinted miért hagytam ilyen nyomot benned?
- Nem tudom, de mikor belenéztem a szemedbe, ami teli volt fájdalommal, csalódottsággal és kétségbeeséssel, úgy éreztem, mintha közöm lenne hozzá. – nevettem zavaromban. – Képtelenség, igaz? De mégis úgy éreztem valahogy segítenem kellene. –jó idegig nem szólalt meg. – Most hülyének nézel, ugye?
- Nem, dehogy. Érdekes, amit mondasz…
- Szóval?
- Hát, akkor ott egy szörnyű hírt kaptam és valószínűleg azt láthattad rajtam. – tette le az evőeszközöket.
- Nem kell róla beszélnünk, ha nem akarsz.
- Nem, nem baj. Szívesen elmondom, ha kíváncsi vagy.
- Hallgatlak.
- Jól van, de csak akkor, ha közben elkezdesz végre enni. Még hozzá se nyúltál.
- Ja, igen. Néha elfelejtek enni.
- Sűrűn előfordulhat. – mondta két tettetett köhögés között.
- Milyen gonosz vagy… - szúrtam a villám egy saláta kupacba. – Látod, én elkezdtem. –felnevetett.
- Akkor, én jövök?!

Tia