80.rész

Hello!

Tudom, hogy tegnapra ígértem a részt, de nem úgy alakultak a dolgok… Bocsi érte! Viszont így egy nap késéssel, de itt a friss! :D Köszi a komizóknak! :)

Feldúltam indultam el a parkolók felé. Tudtam, hogy a fiúk már elmentek, de bíztam benne, hogy találok egy taxit. Ingerülten ültem be a járműbe… Alig vártam, hogy végre egyedül legyek és választ kapjak a kérdéseimre.

Idegesen mászkáltam fel s alá a szállodai szobámban. Már nyolcadszor hívtam Mikeot, de nem vette fel. 
„Vedd fel! Vedd fel! Vedd már fel!” - hajtogattam egyfolytában, de hiába, míg nem végre elértem.
- Szia szívecském! Képzeld most jöttek meg a meghívótervek, nekem az aranyszínű tetszik a legjobban.
- Miért nyúlkáltál bele a telefonomba?
- Én? Mikor? Hozzá se nyúltam.
- Az érdekes, mert egy szám le lett tiltva és ÉN biztos nem tiltottam le.
- Milyen szám?
- Sebastian Vettel száma. Méghozzá Catalináék esküvője óta. Pont azóta, hogy tarifacsomagot váltottunk… Legalábbis a te állításod szerint.
- Kicsim én csak azért tiltattam le, mert olyan zaklatottan jöttél haza, hogy megijedtem. Én csak neked akartam jót. Szeretlek és meg akarlak védeni.
- Mitől? Az emlékeimtől?
- Igen. Hidd el, nem olyan szent az a srác.
- Mit tudsz te róla?
- Azt, hogy van egy gyereke!
- Ez nem igaz! –szakítottam felbe. – Az egész egy hazugság!
- Azt, hogy csak fájdalmat okozott neked! – mondta tovább, amit elkezdett. - Azt, hogy mióta otthagytad a Red Bullt teljesülnek az álmaid és azt, hogy képes mindent tönkretenni.
- Mi mindent? - kérdeztem cinikusan.
- Például a kapcsolatunkat.
- A kapcsolatunkat? – nevettem fel keserűen.  –Úristen… Komolyan erről szól az egész? Folyton azt hangoztatod, hogy engem akarsz megvédeni, de közben az egész arról szól, hogy nem hagysz élni! Minden lépésemet te irányítod!
- Sajnálom, ha tényleg így érzed.
- Igen így.
- Szerintem ezt nem így kellene megbeszélnünk. Én tényleg csak azt szerettem volna, hogy boldog legyél. Velem. Hogy együtt legyünk boldogok és úgy láttam, hogy ebben a múltad pontosabban az a német erősen megakadályoz. Emlékezz vissza, hogy jöttél haza Spanyolországból.
- Tudom, de akkor is túlzás volt, amit tettél.
- Jó talán igazad van, de én tényleg azért tettem, mert nagyon szeretlek.
- De én meg, megfulladok.
- Kicsim megígérem, soha többé nem fordul elő ilyen. Sajnálom. Kérlek, ne haragudj!
- Rendben. Majd ha hazaértem leülünk és megbeszéljük hogyan tovább. Addig, ha lehet, intézd el, hogy érvénytelenítsék a tiltást.
- Ahogy akarod. –mondta csalódottan. - Kimegyek majd eléd a reptérre, csak írd meg, mikor landoltok.
- Oks. –reagáltam szűkszavúan.
- Később hívhatlak?
- Inkább majd én. Mennem kell. Szia.
- Szívem?
- Hm?
- Mégegyszer bocsánat. –felsóhajtottam. - Szeretlek, ugye tudod?
- Ühüm.
- Akkor jó. Bármikor csöröghetsz. Ne nézd az időeltolódást se, csak hívj.
- Szia. – elköszöntem, majd letettem.

Sikerült úgy felzaklatnom magam, hogy szédülni kezdtem és visszatért a hányingerem is. Bár az elmúlt napok után már kezdtem megszokni. A fürdőbe siettem és hidegvízzel megmostam az arcom. Egy furcsa hangot hallottam a szobából, így a zaj irányába indultam. Figyelmesen füleltem, hogy megtaláljam, honnan szólhat az az idétlen zene, mikor rájöttem, hogy a táskám zenél. Vagyis egészen pontosan a Tommitól kapott mobil. Ahogy hozzáértem véletlen kinyomtam a hívást.
„Béna!!!” –szidtam meg saját magam. Épp próbáltam újrahívni az előbbi számot, de foglaltat jelzett. Ismét megpróbáltam, de rájöttem, hogy valószínűleg azért nem érem el, mert ő is épp engem hív, így vártam. Nem sokkal később beigazolódott az elméletem. Félve fogadtam a hívást.
- Hello. –hallottam meg Seb hangját a vonal túlsó végéről. – Tia ott vagy? – válaszolni akartam, de nem tudtam megszólalni. – Hahó!!! Hallasz engem? Tommi milyen telefont adtál neki. Ez tök süket. –förmedt rá a finnre.
- Itt vagyok. – nyögtem ki hirtelen. Még magamat is megleptem vele. – Szia Seb!
- Szia! – éreztem a hangján, hogy megkönnyebbült.
- Végeztél?
- Én igen. Most jövök majd el a pályáról. És te? Merre vagy?
- A szállodába. - felnevetett.
- Melyikbe?
- Jah. Hát Al Areen Palace a neve.
- Oda megyek.
- De még van egy esti megbeszélésem.
- Hánytól?
- Most vacsiznak a fiúk és utána.
- Körülbelül mikor leszel szabad?
- Hát általában egy-két óra alatt letudjuk a dolgot.
- Az jó. Akkor én is vacsorázom meg lefürdök. Hívj, ha végeztél és elindulok.
- Nem kéne inkább időbe lefeküdnöd.
- Úgyse tudnék normálisan aludni.
- De holnap időmérő és pihenned kell.
- Ki akarsz bújni a találkozás alól?!
- Nem, csak…
- Menekülsz. Megint.
- Seb, én nem… - kopogtak az ajtómon.
- Mi nem?
- Mindegy. Le kell tennem. Szia
- Oké, de hívjál!
- Rendben. Ciaó.
- Szia.

Mivel a pénteki napunk már sokkal sűrűbb volt, így a megbeszélés is tovább tartott a megszokottnál. Mikor láttam, hogy nem lesz vége egyhamar írtam egy sms-t Sebinek.

„ Te melyik hotelbe vagy? Inkább odamegyek én, de még legalább másfél óra mire odaérek.”

„ L Hotel, Building 2326 Road 2830 Block 428 Al Seef Manama. Vigyázz az úton nagyon!!!”