HappinNesSeb

Happiness, is just a step away
A boldogság, csak egy lépésre van

Talán ezzel az egy mondattal össze tudnám foglalni a történetemet, mert számomra ennek a mondatnak nem csak képletesen van jelentése. De, hogy ti is megértsétek, miért pont ez a mondat illik az életemre, belekezdek a mesélésbe.

A nevem Vanessa Hopkins, igen az a Vanessa, a 2008-as GP2 bajnoka, ez első nő, aki teszt lehetőséget kapott  egy Forma1-es csapattól, az első, akinek az orra alá tették a szerződést, az első, aki ezt mind elbukta.
Az életemben minden úgy alakult, ahogy én azt szerettem volna, lépésről lépésre haladtam a kitűzött céljaim felé, de a "tündérmese" néhány másodperc alatt "rémálommá" változott.
2009. április 16-án fenekestül felfordult az életem. Tizenharmadikán töltötte az egyik barátnőm a 18. szülinapját. Ennek örömére a haverokkal úgy döntöttünk, kirúgunk a hámból és a fényes Monacot választottuk helyszínül.
Mondhatni első két nap egy cseppet sem kerültük az alkoholt. Tizenötödikén nekem sikerült kijózanodnom és egy jó nagy vásárlásra indultam, míg a barátaim a szálloda wellness részlegét illetve az ágyat választották.
Az autópályán haladtam, a sebességhatárt még véletlen se léptem át, nehogy a karrierembe kerüljön. Mióta az eszemet tudom, arról álmodtam, hogy egyszer a királykategóriában versenyezhetek. Úgy tűnt ez az álom, a 2009es Magyar Nagydíjon teljesül, de csak tűnt. Egy kamion sofőr elaludt a volán mögött és 2 másodperc alatt az én sávomban találta magát. Nem tudtam már mit csinálni, hiába voltak jó reflexeim, az ütközést nem tudtam elkerülni. Hat napig voltam altatásban, a súlyos sérüléseimnek köszönhetően, és bár ne keltem volna fel...
A balesetemből semmire sem emlékszem, mindent a hírekből és a barátaim elmeséléséből tudok.
Negyvenegy napig "boldogítottam" a kórház dolgozóit, mígnem a dokim nagy-nehezen 2009. május 27-én áldását adta a távozásomra.Boldognak kellett volna lennem, de másfél hónapja ezt a szót, ezt az érzést kitörölték belőlem, ahogy sok minden mást is. Mióta átestem azon a szerencsétlenségen nem tudok végignézni egyetlen versenyt sem. Persze a Reb Bull és a Toro Rosso nem felejtett el, többször hívtak telefonon, terapeutát rendeltek ki mellém és most, hogy Monacoban járt az F1-es mezőny be is néztek hozzám.
Június 4-én kerültem olyan állapotba,hogy haza tudtak szállítani. Mindenki azt hitte Svájcban nekem minden könnyebb lesz, a barátaimmal és a szeretteimmel, de erre is sikerült rácáfolnom. Utáltam, hogy mindenki segíteni akart, hogy mindenki sajnált, ez mind még inkább arra elékeztetett,hogy egy nyomorék lettem. Az egyetlen ember, aki ezt ki merte mondani, az a volt barátom Jeff, akivel már fél éve jártam és pont az évfordulónkon szakított velem. Megértem, ki akarna egy koloncot a nyakába...
Kezdtem egyre inkább magamba fordulni és minden embert megpróbáltam elüldözni magam mellől. Június 19-én elértem a célom, az aznapi hisztim után a barátaim nem látogattak többet. Szörnyű volt látni, hogy a családom szenved miattam, amiatt, hogy már nem akartam élni. Hiába mondták az orvosok, és a terapeutám Nathan, hogy javul az állapotom, hogy egyre erősebb vagyok, én nem vettem észre semmilyen változást. Kezdtem elveszteni a hitem abban, hogy valaha lábra tudok majd újra állni.